Sokszor kerülök abba az ördögi körbe, hogy érdekel a saját véleményem. Tudom ezt most így hülyén hangzik, de elmagyarázom.
Az emberek többsége – én is valamikor még szenvedtem ettől, – hogy mások véleménye formált és szabályosan rosszul éreztem magam attól, ha valaki szerint nem állt jól az a ruha, vagy a hajam nem jól sikerült a fodrásznál, vagy az a két szín, amit összeraktam nem illett össze, vagy nem jól párosítottam egy összetett szót. Erre ugye jön a több éves terápia meg önismeret, hogy leküzdjük ezt a hajlamot, hogy mások alakítsanak minket. Éljünk végre úgy, ahogy mi akarunk. Hordjunk olyan ruhát, ami nekünk tetszik. Fessük olyanra a hajunk, amilyenre mi akarjuk. Ne legyen lelkiismeretfurdalásunk, mert annak a valakinek nem jöttünk be, mert őszintén mertünk megszólalni és az neki nem tetszett.
Ha valakinek nem jön be az, ahogy mi vagyunk, kívül belül, akkor „taka a kő alá”. Bocsi, de túl rövid az élet ahhoz, hogy egy olyan életet éljünk, amit más képzel el rólunk.
Én, én vagyok. Te, pedig te.
És, akkor itt jön képbe az, hogy mi van a saját véleményünkkel magunkról? Nyilván arra hallgatunk. Állsz a tükör előtt megdicséred magad, hogy ma milyen jól nézel ki. Naná! Megoldottál egy nehéz ügyet, azt is lepacsizod magaddal. Ha a pozitív véleményemre vagyok kíváncsi az bármikor jöhet. Adjam csak magamnak 0-24. Viszont, amikor azzal akarom magam zavarni, hogy ma nem csináltam semmi hasznosat, vagy, hogy indulhattam el fehér kabátban reggel, esős időben, nem praktikus. Vagy miért nem tanulok még többet? Miért nem vagyok én vadakat terelő juhász, meg kosaras, meg focista, meg hegymászó, de lehetnék már feleség, vagy anya, vagy cirkuszi akrobata. Vagy mit bolondozok én ennyi idősen csigagyűjtéssel?
Ezekre a véleményeimre had ne legyek már kíváncsi.
Van olyan pillanat, amikor magunkra sem kell hallgatni, mert épp rájött az öt perc az elménkre, és über praktikus szeretne lenni és tökéletes performanszt alakítana belőlünk, holott mindenkinek szüksége van a hanyag eleganciára. A pihenésre egy zűrös hét kellős közepén.
Ilyenkor arra a belső őserőre kell hallgatni, aki belülről ordít fel, szinte feltör, és elemi erővel nyomja le a testet és elmét majd parancsolja nyugalomra a lelket.
Kell ez! És ne legyen egy percig se lelkiismeretfurdalásunk, ha rá hallgattunk aznap. Nem véletlenül van ő a szervezetünkben.
Vigyázzatok magatokra!
És figyeljetek a saját jelzéseitekre!
