Amikor azt kérdezed, na neki hogyan, miért sikerült? Ő is, meg ő is kapcsolatban van, a másik meg világutazó. Ők, hogy találták meg a számításaikat? Fortyogsz, meg aggodalmaskodsz, hogy te miért vagy ilyen szerencsétlen. Meg mindig hibaztatsz valakit, vagy valamit. Az univerzumot, az öregasszonyt a Blahán, a főnököd, a Sorsod, a papot, aki kiforditva vetett rajtad keresztet. Az országot, a politikát.
És több energiát égetsz el, mint egy atomerőmű. Aztán autózok hazafelé és megfogalmazódik bennem újra a kérdés: azoknak az embereknek, hogyan sikerült?
Volt egy kép a fejükben, amit kívántak. Mint egy képeslap ott pihent a képzeletükben, a hűtőn egy kirándulás után fennmaradt mágnessel erősen oda rögzítve. Aztán egyszer csak a képeslapon lévő jelenet valósággá vált. Ekkor eszembe jut, hogy nekem van-e ilyenem.
Az én hűtőm, vagy tele van mindenféle mozijeggyel és összefirkált cetlivel, vagy totál üres. Leszámítva azt az egy-két darab sérült mágnest, amit a barátok hoztak a külföldi kirándulásokból. Ha összeszedem minden koncentrációm és feltúrom az elmém minden fiókját, hogy keressek egy olyan képet, amire valaha vágytam…
Persze, hogy találok.
Meg is van.
Na, akkor ezt most szépen kirakom a hűtőre.
Aztán sok szerencsét írónő!
Azt mondják sosincs túl késő!
