No, akkor nézzük már meg, hogy mi van benne.
Húsz százaléka még mindig düh. A maradék meg valami átlátszó massza, ami egy testté alakul, ha fény éri. A sötétben ő is ugyanolyan cseppfolyós lesz, mint egy megolvadt fagyikehely.
Ha megkérdezik, hogy vagyok. Azt tanultam nemrég, hogy az elég jól az már jót jelent, akkor is, ha még nem. Elfojtani nem szabad az érzéseket, de ez nem is olyan, mert e mögött bármi lehet.
Elég jól vagyok. Elég jól vagyok ahhoz képest, ahogyan tegnap éreztem magam. Elég jól vagyok, hogy ne mondjam azt, nem. Elég jól vagyok, mert már ki tudom mondani, hogy jó. Na, meg az ehhez hasonló mondatok.
Pár gondolat, mielőtt kimondanám valójában mi a helyzet.
Általában akkor találok négylevelű lóherét, amikor felszedem a kutyakakát. Valamelyik héten olvastam, hogy, amúgy ez elég szánalmas babona. Szerintem valami olyat találni, ami elég ritka, az egy jó dolog. Mondható szerencsének, de nem ettől lesz lottó ötösöd. Azon kívül, hogy gyűjtögetheted csokorszámra egy könyvben, hogy kilapuljanak és lehessen beragasztani valami emléklapba, de előtte persze felejtsd el melyik könyvbe raktad a lóheréket.
Ha valamiről nem akarok beszélni, elkezdek sületlenségeket összehordani. Mindenféle marhaságot, amivel összezavarom a kérdezőt, és ha akarna se tudna visszakanyarodni a kérdésére. Olyanokat mondok, hogy mindig szerettem volna egy pónilovat? Meg azt, hogy egy kacsalábon forgó hajón akarok nyaralni. És, hogy nemsokára meglesz a helikopter vezetői vizsgám.
Na, mindegy.
Húzom az idődet tudom. De jusson eszedbe, hogy ezzel a sajátom is. A „húzom az idődet” kifejezést is megvizsgálhatnánk igazán. Ugyanis semmi értelme. Ha húznám az idődet úgy néznék ki, mint egy izmos görög hős, aki a vállán cipeli a világot és közben nagy hegyeket húz. Annak több értelme van, hogy nyújtom az idődet, mivel még mindig itt ülsz, és olvasol. Ezt a sok sületlenséget. Pedig csak azt akarom mondani, hogy mekkora szívás, hogy nem tanítottak meg minket arra, hogyan kell a halált (…)
Bocs, nem bírom leírni.
Nem erről volt szó! Nagyon nem erről!
Senki nem mondta, hogy ha elveszítesz valakit, egy kis darabot elvisz belőled, egy kis darabja benned marad. Olyan ez, mint a transzplantáció, csak lélekdarabokból, vagy mi.
Tisztán érzem, hogy néhol lyukacsos. Itt-ott foltos. Valahol összevart. És két-három helyen más színben pompázó mintákkal vagyok kirakva. Mint, ahogy ez az írás is több részből áll össze. A gondolatoknak semmi közük egymáshoz, mégis egy formához tartoznak. Ugyanaz a kabát. Ugyanaz a bejegyzés.
Tizenhárom évesen még fel se fogod, hogy meghalt az egyik sorstársad. A tizenhárom évesek nem halnak meg. De. Bárki meghalhat. Bármikor.
Harminchárom évesen meg… Meghal egy sorstársad és nagyon is tudatában vagy annak, ami történik. Kimondod a bűvös mondatot. Az igazat. És nem hiszed el. Nem akarod véglegesnek tudni a tényt, hogy, de bárki, bármikor meghalhat. És, hogy az igazságtalanság tengere hatalmas hullámmal csapott a parti nyaralód erkélyére. Elárasztva a hálószobát is.
A háború, amit eddig az ablakból néztél. Megbotránkozva figyelted, ahogy a bombák robbannak a szomszédban. Majd egyszer csak egy gránát melletted robban fel és tudatosul, hogy ez veled is megtörténhet.
Nem.
Bocs, de ezt, így nem.
Nagyon sok igazságtalanságot és földre csapást megéltem, elfogadtam, felálltam, továbbmentem. Ezután is ezt fogom tenni. De ezt nem. Ez olyan övön aluli lépés volt Univerzum, Sors, Élet, akármi legyél is. Ezt sosem fogom elfelejteni! És nem adok bocsánatot.
Bocs, nem bocs, de nem.
Megkeresem újra a békém. Felállok. Visszalépek a testembe, mert jelenleg magam mellett állok és nézem, ahogy az összeharapdált, vérző testem fulladozik a homokban. Felcsapom újra a főnix szárnyaimat. Repülök majd az égen a háborgó tengered felett.
Sétáltatom a kutyát, szedegetem a kakát és lehajolok a lóheréért is, ami négylevelű.
