Mivel ajándékoz meg egy tábori turnus, amit a hétköznapi életben nem kaphatnál meg?
Erre a kérdésre kellett felelnem pár nappal ezelőtt. A nagy fáradtságban összeszedtem minden apró gondolatom, amit éreztem, de azóta is ezen a kérdésen lovagol az elmém.
Az furcsa lenne, ha azt mondanám, szeretetet, mert hát az akad a hétköznapi életben is. Mégis kapásból rávágnám ezt válaszként, mert itt olyan emberektől és gyerekektől kaphatsz feltétel nélküli szeretést, akiket nem ismersz. Ezt a bandát a szél sodorta össze, akivel egy héten keresztül, minden áldott nap kelsz-fekszel és programozol, beszélgetsz, kötődsz, barátkozol, kapcsolódsz. És nem kérdőjelezel meg egyetlen gondolatot sem.
Azt is mondanám, hogy bizalmat. Nyilván ez is van a „valóságban”, de ezek a gyerekek ránk bízzák magukat. A szüleik a gyerekeiket. Vigyázhatunk rájuk és olyan élményeket adhatunk nekik, amiket soha nem fognak elfelejteni és fülig érő mosollyal távoznak a táborból. Illetve több esetben, inkább haza sem akarnak menni. Ezt az érzést pedig mi generáltuk, közösen, nekik, bennük.
Személy szerint azt is imádom megfigyelni, hogy milyen hangulatban kapjuk meg a kis lurkókat az első nap. Amikor még mind megszeppenten készítik a névtábláikat. Óvatosan beszélgetünk és azt próbáljuk feltérképzeni, jól esik-e nekik ez a téma, vagy kérdezzünk valami mást. Azon izgulunk, hogy fognak-e kedvelni minket. Mosolygunk egymásra, szinte zavarban vagyunk mi is, ők is. Belül lelkendezünk és olyan izgatottan ugrálunk, hogy végre itt vannak.
Egy héttel később pedig alig bírjuk egymást elengedni, ők nem akarnak hazamenni, mi meg még kísérnénk szívesen mindet még egy kör programkóstolóra. Világi barátokká kovácsolódtunk és örök köteléket fontak körénk az égiek, amit egyik oldal sem fog elfelejteni.
Az elmúlt tíz évben, annyi, de annyiféle érzéssel tértem haza. Kétszer viszont kiestem a ritmusból és meg se kottyant, hogy hazajöttem. Elkezdett valami hiányozni. Azt a hiányt pedig eszeveszett kerestem, de nem akart visszatérni. Egészen a 2026-os ötödik turnusig. Most ugyanis minden megtalált, ami a nagy könyvben meg van írva. A nem akarom őket elengedni, még. Nem szeretnék hazamenni. Nem akarok újra dolgozni menni. Fáj a valóság. Tartson még legalább egy picit tovább. (…) Érdekes ez az egész, mert minden „fájós” érzés abból virágzik, hogy mennyire jó is volt az elmúlt turnus. A cimboráiddal kapcsolódni, még azokkal is, akikhez nincs időd beszélgetésre fordulni, de van egy titkos köszönésetek, amit minden alkalommal, amikor összefuttok, gyorsan ’lejátszátok’. A láthatatlan kötelék, azokkal, akikkel egy házban „műszakoztok”. A kötelék, ami tulajdonképpen végtelen figyelem a másikra és a helyzetekre. A „gyerekeid” nevetése, viccelődése. Egy-egy feloldódás, amiben segédkeztél. Hosszú beszélgetések, amikben békére találtak. Az ölelések, a kézfogások, amikben megnyugodtak. A mosolyokban, a törődésben, amiben biztonságban érzhették magukat.
Az a helyzet, hogy azaz érzés, amikor már hullafáradtan nem tudsz összerakni egy értelmes mondatot, de még mindig képes vagy megszámolni a házadhoz tartozó gyerekeket és leokézni az indulást a cimboráiddal. Lágyan lebegtek együtt, mint zászló a szélben, már mindenki tudja kihez tartozik és a csapat együtt mozog. Teljes a belső béke. A bandában. A szívedben. A házban.
Ezt tudja visszaadni egy turnus, ami a hétköznapi életben nem biztos, hogy mindig természetesen fog megadatni.
Hiányozni fogsz. Nagyon. De visszatérek még. És lehet, újra találkozunk.
Légy jó és Vigyázz magadra!
