2011-ben még baromira érdekeltek a repülők. Még ma is. Csak máshogy.
Ma felnézek az égre és nem látok kondenzcsíkokat, mert a fejem felett szállnak fel. Benézhetnék az ablakukon.
Közelebb költöztem hozzájuk.
2011-ben még a nagy magasban figyeltük őket és fotóztunk. Azt hittük akkor megváltjuk a világot. Nem az egészet, csak a sajátunkat.
Művészet.
Csak annak éltünk.
Úgy fotóztunk, hogy rajta legyenek a képen a kondenzcsíkos repülők.
Szinte már sorsfordító jel volt, ha egy feltűnt az égen. Kirohantam és megörökítettem a pillanatot. Ezer egy fehércsíkos kép pihent a gépemen. Amíg egy újratelepítés és elfelejtett mentés következtében mind odaveszett.
A munkánk, amiért olyan sokat talpaltunk minden szombaton délelőtt. Már-már hagyományszerűen. Szertefoszlott.
A képek eltűntek. A gyűjteményünk köddé vált.
A barátságunk elkezdett halványulni.
Kiderült, hogy a kondenzcsík mérgező. Nem mintha hittük volna valaha is, hogy jót tesz a bolygónak.
De az álmaink is sérülni látszottak. Egyre jobban nehezedett a levegő.
A barátságunk szellemmé vált. Nem ismertük fel többé egymást.
A művészetünk is megváltozott. A gépek is másképp néznek ki közelről.
Másba kapaszkodom.
Máshogyan.
Szavalok kondenzcsík nélkül.
És máshogy álmodom.
