Napok óta költői kérdésem: Mennyi fájdalmat bír el az emberi lélek?
Senki nem tudja. Végtelent. ?
Ha valaki beáll az ajtóba, ne csodálkozzon, ha felrúgják. Anyám mondaná, szebben is fogalmazhatnék. Ha valaki beáll az ajtóba, ne csodálkozzon, ha arrébb tessékelik.
Hány óráig köszönünk Jó reggeltet?
A lelkem még nem érte utol az agyam.
Ez úgy ki volt számolva, hogy az utolsó csomag parmezánt hoztam el a boltból. Az univerzum is azt akarja, hogy cukkinis tészta legyen ma.
lenemecsekernőztem az univerzumot. Most már kétszer.
Bocsi.
- Leül?
- Nem ülök le.
Nem minden öreg néni akar ülve utazni. Na.
Biztos csak egy megállót megy.
Kettőt ment.
Margitsziget, Margit híd.
Nem itt szállunk Petya.
Gomolyog bennem egy olyan felhő nagyanyám halála óta, ami olykor mélyre süllyedő gyászra és ordítva sírásra ösztönöz. Valamikor meg felemel és megmutatja a legszebb dolgokat a Földön, még a sárban is megláttatja a jót.
Igazából néha fogalmam sincs, hogyan kell elfogadni, hogy nem lesz több meggyszedés a legnagyobb júliusi melegbe. Nem lesz piros ragacsos a kezem. Nem fogok versenyezni senkivel, hogy ki mászik magasabbra a fán. Nem érzem azt az édes savanyú ízt, azt a friss „leveses” meggy illatot.
Egyszer biztos rájövök.
Egyszer majd új dolgok váltják fel ezt.
Egyszer a felhő feloszlik.
Van olyan, amikor nem akarok elmenni valahova. Elmegyek. És rájövök, hogy el akartam jönni, csak nem vallottam be magamnak.
