Beszélnek erről egyáltalán a felnőttek?
Mi a halál?
Mi történik olyankor?
Hogy kell vele megbarátkozni? Annak folyamatai vannak? Hogy néz ki még is ez az egész?
Nem mondanak erről ugyan semmit. Az van, hogy ez belénk van kódolva. Ősi ösztönként tör fel, amikor megtörténik. Valakit mégis megtanítanak rá.
Valaki felnőtt koráig nem is tapasztalja. Valakit pedig végig kísér gyerekkorától.
Általános iskolás voltam, amikor az első halálhírt hallottam. Vajas kalácsot ettem. Tisztán emlékszem arra a befeszítő érzésre, ami teljesen ledermesztett és alig bírtam lenyelni az utolsó falatot. Akkor még nem tudtam, hogy mit kell csinálni, mit kell érezni. Szomorúság, bánat, veszteség. Mik ezek a szavak? Az iskolában azt mondtuk a temetésre megyünk, de minket nem vittek el. Meg akartak védeni az élménytől. De ettől nem lett jobb semmi. Még jobban nem tudtuk mi van.
Pár évvel később az újabb hír. Ez már másabb volt. Hirtelen és tragikus. Akkor se értettük még. A Bibliát lapozgattuk meg kerestük a miérteket. Senki nem mondta, hogy erről dönteni is lehet. A saját halálodról. Te is csinálhatod magadnak. Akkor meg ezt kérdezed folyton, hogy, de miért? Ezt a fajta gyászt hogyan kell az otthonunkba fogadni?
Nem kell befogadni, mert ez csak bejön a csukott ajtón is és leül az asztalodhoz és csak bámul. És majd csak azután megy el, ha megbarátkoztál vele.
Megbarátkozni a halállal, ez is milyen morbid kifejezés már.
Teltek az évek. És a halál a születés mellett egy természetes jelenségként kopogtatott felváltva az érzelmek között. Elvesztettünk anyákat, rokonokat, barátokat, ismerősöket. És mindig más volt. Minden egyes alkalommal mást sodort be az ablakon. Valamikor port hordott be. Valamikor virágszirmokat, amik már leszáradtak a faágról. Valamikor csak a nyári meleget zúdította be a házba.
A halál választott. Minden alkalommal célzott és lesújtott. Kiszedett mellőlünk kulcsembereket, akikre még szükségünk lett volna. Akiknek még nem kellett volna, hogy lejárjon az idejük. Sokszor célzott közvetlen közel, amibe beletörtünk mi is. Én is.
Ösztönösen tudod, hogy haragod kell érezned, tagadást, megbékélést, elfogadást, elengedést. De mindegyik lépcsőfok más. Valamelyiket se perc alatt átléped, valamelyikhez pedig idő sok idő kell, hogy meg tudd emelni a tonnás súlytól szenvedő lábadat.
A halállal nem tudsz megbarátkozni. Akkor se, ha tudod, hogy eljött az idő és ideje megpihenni.
Van olyan, amikor a jelét se mutatja jönni. És van az, amikor napokig, hetekig a konyhádat járja és suttog a napokba, hogy hamarosan elvisz valakit.
A halállal nem tudsz megbarátkozni.
Nincs két egyforma veszteség. Nincs két egyforma feldolgozási mód. Mindig más lesz.
Barátkozhatsz vele. Megpróbálhatod. Szoríthatod. Vehetsz róla nem tudomást. Tagadhatod. Egy ideig. Egy ideig ringathatod ezt a bölcsőt.
A halállal nem tudsz megbarátkozni. Mert mindig olyankor vesz el, majd valakit, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá.
De el kell fogadnod, hogy ez is az élet rendje, bármennyire is igazságtalan és kegyetlen. Még akkor is, ha kétévente jár feléd és állandóan gyász van a szívedben.
Hidd el később könnyebb lesz.
Muszáj annak lennie. Csak hagyj kérlek magadnak időt arra, hogy megéld minden porcikáját. Hagyd, hogy maga alá temessen. Hagyd, hogy lezúzzon. Aztán hagyd, hogy felépítsen. Majd engedd ki az ajtón.
Ha nem megy egyedül, segítenek. Ne félj máshoz fordulni. Ez egy nagyon nehéz út, ahol jó, ha vannak segítő kezek.
Gyere, ülj csak le! Mesélj! Én addig becsukom az ablakot és hozok egy teát.
