A sípszó után kérem, hagyjon üzenetet!
Ez áll a téka ajtaján. Nem értem. Minden reggel elmegyek a téka előtt, ami a nagy zombiapokalipszis után már nem érte meg az újranyitást. Szomorú. Szerettem. Bár sosem voltam bent. Szerettem nézni odabent a srácot. Mindig valamelyik számítógépes játék, vagy képregényhős pólóját viselte. Illett hozzá. Tök kocka volt. A tékások mind kockák. Bármit kérdezel tőlük szuperhős témában, tudnak rá válaszolni. Ezt imádom bennük. Olyan szórakoztató. A szuperhősök meg menők és én kedvelem őket. Na, nem csak azért, mert menők. Izgalmasak, színesek, szuperek. Ha tényleg léteznének megmenthettek volna minket a zombiapokalipszistől. Ráfért volna a világra egy HULK, Thor, Vasember, Pókember. Még egy Amerika kapitány is. Még ha nem is idevalósi.
Minden reggel pontban fél hétkor már sétáltattam a kutyát. A tékás srác akkor pakolta ki a friss plakátokat, hirdetéseket. A kutya is szeretett belesni hozzá. Volt egy különös illata. Friss nyomtatott papír. Minden színnek külön aromája volt a levegőben, amitől egy alkotó egyből ledobja a bugyiját, ha megérzi. (Igen… a kazetták mellett képregényeket is árult)
Visszafelé is arra mentünk. Szerettem nézni, ahogy tevékenykedik. Ha véletlenül kint volt, amikor odaértem, köszönt. Nem Hellóval, mert az olyan semmilyen. Egy olvadozós Sziát kaptam. És először rám pillantott, majd a kutyára. Ez nagy dolog, ha olyan édes ebed van, mint nekem. Olyan tiszta tengerkék színe volt a tékás fiú szeme, hogy néha féltem ránézni. Rendületlenül zavarba jöttem tőle. Az egész összképe a képregényeinek az illatával olyan volt, mint maga a megtestesült: Bárcsak elhívna randira! – vágyakozás.
A sípszó után kérem, hagyjon üzenetet!
Azt hiszem ezt akkor rakta ki, amikor az első zombik megjelentek. Valakit meg torkon ragadott a múzsa, mert több mint ötven üzenetet hagyott nekem a sípszó után.
Nem értél haza? Mit vacsoráztál? Volt egyáltalán vacsorád? Van még áram? Működik a telefonod? Félsz? Nézz ki az ablakon! Ne nézz ki! Vedd fel, ha hívlak! Itt vagy Kiscsillag? Beszélnünk kell! Légy jó! …
Az utolsó emlékem az élő organikus világról a tékás fiú csillogó tekintete, ahogy belém hatol. Az arcomba, a lelkembe a szívembe. Érzem a különböző színű nyomtatópatronok festékének illatát, ahogy rászárad a frissen nyomtatott papírra. Hallom a tékás fiú mosolygós Sziáját, azt ahogyan tépi a cellux ragasztót és felnyomja vele az ablakra a reggeli plakátot. Érzem a Nap erejét, ahogy odatűz az aszfaltra. Veszek egy mély levegőt, mert érezni akarom utoljára. Beszippantani mélyen a tüdőmbe, hogy kellemes sebet kaparjon a szerveimen, hogy beivódjon az emlék a DNS-embe és bármikor elővegyem. Csak láthassam újra. Szippantsam még egyszer.
Elsétálok ma reggel is a téka előtt. Hagyok itt még egy üzenetet. Felragasztom az ajtóra a többi közé.
Az apokalipszis óta nem láttam a tékás fiút. Valószínűleg ő is zombi lett.
