KEDD
Hazajöttem.
A kertnek van egy pontja, ahova, ha lerakom a székem és kiülök, tuti, hogy a lábamra száll egy pillangó.
De nem is erről akartam mesélni.
SZERDA
Vidéken megáll az élet. Morajlik ugyan, de semmi futurisztika. Csak a csupa egyszerűség.
CSÜTÖRTÖK
Igyekszem nem mutatkozni. Itt mindenki úgy néz rám, mint valami különcre. Olyan csodálkozással merednek felém, mint a „TE?! Te, hogy kerülsz ide?”, pedig nem ismerjük egymást.
Kellemetlen.
Mert nem tudom, hogy azért néz, mert azt gyanítja, én vagyok a keresett sorozatgyilkos, vagy pont ő akar a trófeájává tenni a pincéjében.
Nem jövök többet egyedül boltba.
PÉNTEK
Itt nem történt semmi.
Egyszer megállított egy ismerős néni. Két másik társaságában. Annyira untam már a műmosolyt és azt mondani, hogy minden rendben, mikor nem is volt az, hogy azt hazudtam – van két gyerekem és a férjem Olaszországban dolgozik. Úgy gondoltam, ha hazudok, akkor már nem mindegy melyiket. Egyik sem igaz. Jól sincsenek a dolgok, de gyerekeim sincsenek.
De elegem volt abból, hogy mindenki csak lesajnálóan néz rám, mert egy messziről jött szingli vagyok, aki harminckét évesen sehonnai. Nekem ez a, Na, és? De nekik…
Fonják nekem a külön takarót, ha fáznék majd a pokolban.
Különben is, attól, hogy nem posztolom ki az életem – tuti ez szúrja a szemüket, hogy nem tudnak háromhavonta lecsekkolni, hogy van-e már valakim – attól még lehet magánéletem, meg gyerekem is.
Csakhogy, nincs.
Egyébként meg a pletyka körbejárt. Apa mérges volt, mikor megtudta, hogy az emberek szerint én kétszeres anya vagyok, a veje meg olaszba van.
Én meg mondtam, hogy milyen kreatív elméje van ezeknek a népeknek. Foglalkozhatnának a saját életükkel.
VASÁRNAP
Visszautazom olaszba, Ja, nem. A fővárosba. A kutyámhoz.
