Öt á.
Az utolsó napok mindig nagyon nehezek. Főleg, ha hosszú évek előzik meg. Úgy szeretnék sírni egyet, a búcsú tiszteletére. Egyelőre nem megy. Úgy érzem magam, mint egy vajúdó nő, csak nem a méhemből feszülök szét, hanem mentálisan és lelkileg. Egy kicsi részem hagyom ma itt. A lenyomatom, hogy itt jártam. A palacsintáim illatát és az érzelmeim zamatát. A falakba ívódott történeteimet. A parkettába rögzített lábnyomataimat. Ez a szoba már sosem felejti el a haragom, a bánatom és az örömeim, amiket hazahoztam.
A reflex mozdulat azért még mindig bennem van, amikor pillanat alatt libbentem az ablakba, hogy lessem hazaért-e a szomszédfiú. Vagy csak kíváncsiságból odalessek, hogy ki ordibál megint a kebabos sráccal.
Most még a bolond fickó is hiányzik a gangról, aki hetek óta rejtélyesen eltűnt az emeletről. Valahogy ő is a része a tömbnek.
Az utolsó napok mindig éles fájdalmat húznak az éjszakába. Egy utolsó csíkot a szívedre. Most, ahogy körbenézek a lakáson és nem látok mást, csak a tornyosuló dobozokat, azt, hogy nyolc év dolgait, hogyan sikerült összepakolnom kis részletekben. Közben pedig a nagy emlékek futkároznak a fejemben.
Az a nagy áramszünet, ami kioltotta a környék összes lámpáját és a sötétben gyertyákkal és zseblámpákkal ültünk a gangon a szomszédokkal és történeteket meséltünk.
A covid idején megtett végtelen egészségügyi séta a budai utcákban. A papírhajók hajtogatása a szomszéd gyerkőcökkel. Az akkoriban tett pánikszerű bevásárlások, kertépítések. Hányszor, de hányszor ültettem újra a gangon a virágládákat, hogy az egész egy nagy illatozó folyosó legyen.
A random bulik a legkedvesebb barátnőkkel. Megannyi esti filmezés, sorozatnézés. Csak úgy ellopni a napot és a mának élés.
A nyolc év alatt hány embert engedtem a boszorkánykonyhámba. Mennyi érzelmes beszélgetést hallgattak végig a falak.
De nem csak a jó emlékek, a csúfok is itt vannak és a hatalmas küzdelmek. Azokkal együtt volt csak igazán egyensúlyban.
A búcsú nehéz. Akkor is, ha tervezted és akkor is, ha rákényszerítenek. Ha visszagondolok az elejére, amikor még csak pár táskányi cuccom volt, most meg konkrétan nem bírok annyi mindent szelektálni, hogy a másik otthonban majd elférjek.
Főként azon gondolkodom, hogy mi fog hiányozni. Amivel meg nyugtatom magam, hogy annyi változás volt azóta, hogy nem is baj, ha én is tovább állok. A kedvenc szomszédaim egy része már elköltözött. Az egyik legkedvesebb öregnénim már nincs is velünk. Most milyen büszke lenne rám. Az ő utolsó szavai tetoválásként égtek a lelkembe: Szedd össze magad!
Ah, Te jó ég, úgy utálok búcsúzni. Nem is tudok. Élőben totál béna vagyok és téblábolok összevissza. Nem tudok csak úgy köszönésképp ölelni és nem is tudom mit mondhatnék. Úgy is visszajöhetek ide bármikor. Meglátogathatom majd azokat, akik itt maradtak.
Nyilván annyi mindent mondanék még, de nem lenne elég szavam és különben is ettől az egésztől olyan szótlan leszek. Tiszta paradoxon, mint mindig.
A fene vigye el! Bármennyire is furán megváltoztál, Drága Margit, Én Szerettelek!
